A jószerencse talán ezen rövid villanást kárpótolandó, júniusban bő 2 napnyi Londont adott nekem ajándékul. Az utazás apropója egy konferencia volt, amely sem témájában sem eredményében nem érdemel különösebb említést, cserében volt másfél nap, amikor bejárhattam Londont.
A megérkezés is izgalmas volt, hiszen először kellett kísérő nélkül boldogulnom, ám annyira egyszerű volt a londoni közlekedés, hogy le se lehet írni.
Gatwickről a Gatwick express vonatjárattal jutottam be Londonba. Maga a vonat jól ki van táblázva és oda lehet találni könnyen. Igaz, közben kell egy kicsit utazni az északi terminálról a délire ingyenes buszjárattal. A vonatjegy 16.90, bár ha az ember egyből retúrjegyet vesz akkor kb. 2 fontot megtakaríthat.
A vonat kb. fél óra alatt ér be a Viktória pályaudvarra, ami pedig a belvárosnak tekinthető, hiszen gyalog is minden londoni nevezetesség maximum 15-20 perc alatt elérhető.
A pályaudvartól kb. 10 percnyire volt a hotel ahol a foglalásom volt, ezért városismerkedés és takarékossági okokból ezt végiggyalogoltam, magam után zörgetve a kis gurulós bőröndömet. Először azt hittem, hogy furcsa látványt fogok nyújtani, de rá kellett jönnöm, hogy London tele van furcsábbnál furcsább emberekkel, akikhez képest én egy konzervatív, reszketeg őslelet vagyok. Számomra új volt a millióféle náció, vallás, stílusirányzat tobzódó lüktetése.
A szállodát könnyen megtaláltam, viszont a recepciós annál nehezebben a foglalásomat. Nehezítette a keresést, hogy én magyar voltam kellemes magyar akcentussal, ő pedig indiai erős indiai akcentussal. Amikor túljutottunk a kommunikáció ezen első akadályán (magyar szokáshoz híven lassan és hangosan kezdtem el beszélni angolul) jött a következő, mégpedig hogy Mr. Én biza nem szerepeltem a nagykönyvben. 10 percnyi okoskodás, tanácstalanság után kiderült, hogy simán Mr. Péterként jegyeztek fel, a vezetéknevemet úgy ahogy volt elhagyták. A boldog megkönnyebbülés után elfoglaltam a szobámat, ami méltó volt a kezdeti fogadtatáshoz. A szoba plafonja épp egy fél méterrel volt alacsonyabban mint a járda szintje. De olcsó szobának híg a leve, és amúgy se nézzük az ajándékutazás fogát, így nem roppantam össze, hanem nekivágtam gyalogosan a környéknek.
A hotel a Belgrave roadon volt, ahol egymás mellett több tucat kis hotel fért meg békésen. Mellesleg elég olcsó is volt, dacára a belvárosi elhelyezkedésnek. (55 font/éj/fő reggelivel) A hoteltől nem messze van a Warwick Way, ahol rengeteg pub, étterem, Tesco és Kentucky Fried Chicken található. A KFC klasszisokkal a legolcsóbb volt, így ott töltöttem fel tartalékaimat, amelyek a repülő féltenyérnyi szendvicse okán kimerültek az utazás során.
Nagyon kellett figyelnem az utakon való átkelésnél, mivel mindig rossz irányból jöttek az autók. Így hamar felismertem, hogy ki a turista. Aki hozzám hasonlóan úgy forgatja a fejét az út szélén, mint valami ventilátor. De legalább ebben sem voltam egyedül. A napot a szobában lévő 20 cm átmérőjű tv-n közvetített VB meccsel zártam. Bosszúból átállítottam a tv menüjét magyar nyelvűre.
Szerző: Varga Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése