Idén augusztus 23-tól 26-ig volt módomban egy gyors kirándulást tenni a festői Itáliában. Ezen kirándulást nem repülővel, hanem autóval tettük meg. Hosszas gondolkodás és mérlegelés után a Budapest-Székesfehérvár-Veszprém-Szentgotthárd-Graz-Bologna-Rimini útvonal mellett döntöttünk. Fő ok az volt, hogy bár Szlovénián keresztül lett volna a legrövidebb, viszont ott 8.000.-Ft az autópálya díj és nem annyival rövidebb az út, hogy ez üzemanyagban megtérüljön, azaz a második legrövidebb útvonal maradt.
Graz után kifejezetten festői hegyek között haladtunk át Olaszországba egészen Tarvisio-ig. Az autópálya legmagasabb tengerszint feletti magassága 870 méter volt, teletűzdelve alagutakkal és hihetetlen magas hidakkal. Varázslatos volt az út.
Nagyjából a tervezett út felénél van a Wörthi tó, ahol a Marsche étteremben napszaknak megfelelő enni-innivalót találhat a fáradt utazó. Persze nem ingyen. De nagyon ott tud lenni, amikor az ember egy gyönyörű tóra nyíló teraszon majszolgatja zsemléjét friss paradicsommal és forró teával.
Olaszországban kétféle autópálya van. A régi és az új. A régi pont olyan, mint nálunk a régi nullás. Szűk, veszélyes és kopott, tele teherautóval, amelyeken őrültek ülnek, akik indexet és istent nem ismerve közlekednek. Az új ennél kicsivel szélesebb és nem betonelemek választják el a szembejövő sávokat, hanem alumínium korlát.
A hajnali 2-kor indulás minden tekintetben hasznos volt. Magyarországon még a reggeli forgalom előtt átjutottunk, és pont reggeli időre értünk a Wörthi tóhoz, ahonnan további 6 órányi utazás várt még ránk. Az idő rövidsége miatt nem foglaltuk el Riminihez közeledve a szállást, hanem a közeli San Marinoba látogattunk el. A 28000 fős miniállam csodálatos adottságokkal rendelkezik. Legmagasabb pontján épített várból el lehet látni a tengerig. Mindenképpen érdemes megnézni, hiszen varázslatos. A parkolás nem egyszerű, főleg a turisták által sűrűn látogatott helyeken, de nem olyan vészes.
A várba gyalog, vagy egy lanovkaszerű szerkezettel lehet feljutni. 12 óra autózás után az utóbbit választottuk. A vár pazar volt. Minden épülete élt. Vagy állami szerv, vagy bank vagy múzeum által, de használatban van. Érdekes volt belecsöppenni a világ legrégebben fennálló köztársaságába.
Közel 5 órát sétálgattunk San Marinóban, majd kb. fél óra alatt átautóztunk a Rimini tengerpartjánál lévő szállodába. Az első meglepetés akkor ért, amikor a GPS egyszer csak majd 60 szállodát jelenített meg a képernyőjén. Ez úgy néz ki, hogy a tengerparttól távolodva 6-7 sorban az utcákban csak szállodák és hotelek vannak. Esetleg éttermek. Lakóház semmi. És minden olyan olaszos. Szűk, sűrű, zajos, első blikkre élhetetlen, káosz-szerű, de aztán valahogy mégis minden működik. A parkolástól kezdve a tömegközlekedésig.
A környék láthatóan rá volt állva a turistákra és a bevételre, ugyanis a szálloda strandja is pénzbe kerül még a vendégeknek is. Sőt, a szálloda parkolója is fizetős. Minden fizetős. Nem jelentős árakkal persze, de sok kis apró bosszantó költséggel.
Mindenki beszél angolul, meg oroszul. Ugyanis mint kiderült, ez az egyik kedvenc helye az oroszoknak, így rubelt is lehetett váltani. Forintot viszont nem. Nem is ismerték. Úgy néztek rá, mint tescós pénztáros a „Gazdálkodj okosan” játékpénzére.
Minden étteremben van pizza, lasagna és millió más tészta, valamint tengeri herkentyűk. Lehet válogatni, ki mit szeret. Ami viszont meglepő, hogy nem drágább, mint egy balatoni étterem. Bár mondjuk egy balatoni étterem drágább egy átlag magyarnak.
A szállás elfoglalása után jött a vacsora, majd séta a tengerparton és a városban. A szállodák utcái közül az egyik ki lett nevezve sétálóutcának, ami alig lehetett hosszabb 4-5 km-nél. Étterem, fagyizó, ruhabolt váltogatta egymás, néha egy-egy parfümériával, vagy ékszerüzlettel feloldva az egyhangúságot.
Valamikor éjfél után sikerült ágyba kerülni. A másnapi reggeli nagyon finom volt. Svédasztal bőséges választékkal. Itt tudatosult bennem, hogy az olaszok nemzeti eledele a Nutella. Az mindenhol van és rengeteg van belőle.:-)
Reggeli után jött az egész napos strandolás a kb. 40 méterre lévő tengerparton. A strand nem túl drága, de nem a belépésért kell fizetni, hanem a nyugágyakért. Délelőtt 10-re minden nyugágy megtelt, és nagyon zsúfoltnak tűnt az egész, mégis mindenki türelmes volt és nem láttam vitát, vagy problémázást. Bármily hihetetlen, a tenger sós, a nap pedig éget. E két tény miatt kell a magas faktorú naptej, és az édesvíz innivalónak. Ha nincs, az ember le is ég, meg marhára szomjas is lesz, és ezt még a nagyon meleg tenger sem tudja feledtetni.
Délben a strandon csak a nagyon kitartó külföldi turisták maradtak, akik gyorsan sokat akartak tapasztalni és barnulni, így mi is. Az olaszok elmentek haza aludni a légkondis, hűs házaikba. Délután 3 körül kezdtek el megint szállingózni. Mi este 6-ig bírtuk a strandot, aztán irány a szálloda, ahol zuhany és vacsora várt, majd városnéző sétára indultunk.
Másnap a reggeli után indultunk hazafelé, de betértünk Velencébe, ami szinte útba esett. Alig 2 órára van Riminitől. Velence bejáratánál egy hatalmas parkolóban kellett hagyni az autót, ahonnan vonattal, vagy vízibusszal lehetett bejutni a városba.
A város számomra csalódás volt kicsit. A szűk, kanyargós utcákra számítottam, a nem túl virágillatú csatornákra szintén, de sok kopott, düledező, esetenként romos házra már kevésbé. Sok helyről a „nyócker” lepukkant része jutott eszembe, de az is tény, hogy szinte minden tégláról sütött a történelem. A vízibuszról a Rialto hídnál szálltunk le, ahol gyorsan beszereztünk egy Velence-térképet és gyalog nekivágtunk a városnak. Célunk a Szent Márk tér volt, amit kisebb nehézségek árán, részben a térkép, részben az útjelzők segítségével sikerült megtalálni. Érdekes volt a rengeteg kisebb-nagyobb csatorna, szűk utca, sikátor és az autók teljes hiánya.
A szent Márk téren nem mentünk be sehova, mert kilométeres sorok álltak, nekünk pedig szűkös volt az időnk. Meg a pénztárcánk. Igaz, Velencében ismerik a forintot, és alig 412.-Ft-os áron váltanak is érte Eurót. A szent Márk térről a vízibusszal visszamenetünk a parkolóhoz, ami mellett egy kisebb kínai-indiai piac is volt, ahol mindent meg lehet venni olcsóbban, ami Velencéről szól és a belvárosban is árusítják.
Velencéből pedig egy rövid Whürt tavi megállót beiktatva 10 óra alatt értünk haza.
